Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Túlélni a pillanatot Andok Ferenc, www.prherald.hu, 2007. március 5. A televíziózás elsõsorban üzlet, s a nézõk figyelméért a szerkesztõk bizonyos esetekben könnyedén lépik át az ízlés vagy éppen a minimálisan elvárható emberiesség határait is. A szponzorokat és a reklámoztatókat kevésbé hatják meg az értékekre, és a „közszolgálatra” való hivatkozások. Létezik-e egyáltalán határ, melynek átlépése – az üzleti hasznot remélõ gondolkodástól függetlenül – egy mûsorkészítõ számára szakmailag is megengedhetetlen? Gondoljunk csak az elmúlt idõszak baleseteinek, tragédiáinak televíziós hírmûsorokban való bemutatására! Emlékezhetünk az áldozatok megkínzott arcát közeliben mutató képekre, a hosszan láttatott véres testekre, a gyászolók fájdalmán kíméletlenül leskelõdõ kamera „közvetítésére”. Ezek a hírek biztosan sokakat a képernyõk elé szegeznek. A nézettség ilyenkor nem kétséges. Csakhogy van egy határ, ami után a kíváncsi nézõ – aki pontosan érzékeli, hogy mindez vele is megtörténhet – szolidáris lesz a szenvedõkkel, s ettõl a ponttól számára a tragikusan látványos képekre vadászó magatartás taszító lehet. Ez a lassan érlelõdõ elutasítás pedig rontja a csatornák presztízsét. Sokszor megmutathatatlan a szenvedés, a tehetetlen fájdalom, ha szeretteink közül elveszítünk valakit. Szívet tépõ aggodalom egy baleset híre, s akit érint, csak remélheti, hogy hozzátartozója a túlélõk között lesz. Aki gyászol, mindig kiszolgáltatott. Szenvedését megérthetjük, de valójában átélni képtelenség, hiszen kívülállók vagyunk. Ahogy Canetti írja: „A túlélés pillanata a hatalom pillanata. A halott örökre fekszik, a túlélõ áll.” Megtört gyászolókat kívülállóként figyelni – akaratlanul is növeljük kiszolgáltatottságukat. Van egy határ, egy végtelenül törékeny egyensúly, amelyen túllépve figyelmünk tolakodássá, jelenlétünk kegyetlen kíváncsisággá torzul. Legutóbb például az ausztriai buszbalesetnél bizonyult néhány amatõr képtelennek arra, hogy betartsa az emberiesség határait. Az együttérzés megfogalmazásának is megvan a maga nagyon kényes határa. Meddig tarthat a közös részvét, és mikortól leselkedõ a „nyomulós” figyelem? Voltaképpen nem is a közösségi részvétrõl van szó, hanem ahogyan a televíziók feldolgozzák a tragikus eseményeket. Sokszor látszólagos részvéttel. Együttérzésként tálalt rossz televíziós rutinnal. „Tesszük a dolgunkat” – mondják, és nem veszik észre, hogy elvárható szakmai minimum, hogy kilépjenek a megszokott („profik vagyunk”) klisék ürességébõl. Vannak pillanatok, amelyek a hozzátartozók legbelsõ magánügyei. Nem pusztán jogról, hanem emberi méltóságról van szó. A tévések szakmaiságát éppen az méri, hogy mennyire képesek alkalmazkodni az adott helyzethez. Nézzünk néhány tipikus módszert: elõször is túlismétlik a tragikus képeket. Tudniuk kellene, hogy ezek a szörnyû felvételek már eleve fájdalmat váltanak ki sokakban, és nemcsak az áldozatok száma vagy az eset brutalitása miatt. Naponta többször ismételt hírekhez vágóképnek, „illusztrációnak” használni egy tragédia megrendítõ felvételeit – bántó képtelenség. Másodszor: sokszor túlbeszélik az eseményeket. A temetések, gyászszertartások alatt a riporterek rendszerint otromba, zavaróan felesleges szövegeket mondanak. Nem érzik, hogy a rosszul megválasztott szavaikkal milyen hibákat követnek el. Harmadszor: a bántó televíziós szenzációhajhászók mintája, hogy a mûsorvezetõk „megrendült”, visszafogott szóbeli közlései alá folyamatosan a tragédia, a gyász legszörnyûbb, leglátványosabb képeit vágják alá. A szövegben az együttérzés, a képekben az érzéketlen, ismétléseiben is tolakodó bulvár. Nem más ez, mint a nézettségre kacsintó álságos visszafogottság. Negyedszer: a televíziósok gyakran a könnyebbik megoldást választják – ez a téma feldolgozásának bántó hiányaiban jelenik meg. Sokszor többet érdemelne például egy baleset körülményeinek feldolgozása, a segítséget nyújtók szerepe, a tragédia személyes, vagy közösségi feldolgozásainak lehetõsége, vagyis a körülmények, következmények, emberi tényezõk tudatosítása. Ehelyett vadászatot látunk a fájdalom képeire, a túlélõk kimondható szenvedésére. A kereskedelmi televíziók megjelenése óta gyakorlat lett a hírmûsorok képi-szerkesztési feldolgozásában, hogy dramatizálnak, tehát utólag újrajátszatják valakikkel az eseményeket, képi illusztrációként vágóképeket kreálnak a történetekhez. Nem is lenne semmi baj, csak amikor a valóságot kellene visszafogott egyszerûséggel bemutatni, akkor bizonyulnak sokan alkalmatlannak. Ez pedig sokszor nem csupán szakmai hiba, hanem emberi mulasztás is, hiszen a televíziós tájékoztatásnak ez a formája csak növeli az érintettek kiszolgáltatottságát, ugyanakkor a jóérzésû nézõk zavarát is, hiszen akaratlanul leskelõdõvé tették õket. Igaz, hogy a média feladata az információk közvetítése, de egy ponton túl a kamerák nem mutathatnak meg mindent. Kierkegaard dán filozófus írta, hogy a gyászolónak nem részvétre, a kívülállók vigaszára van szüksége, hanem az együtt-szenvedésre. Vagyis, úgy osztozhatunk a fájdalomban, hogy nem vagyunk mindenhol tolakodóan jelen. Még van mit tanulni. Nemcsak üzleti etikából persze. Andok Ferenc Túlélni a pillanatot, www.prherald.hu, 2007. március 5.